1994. április 6-án kezdődött az a konfliktus, mely során 800 000 ember vesztette életét, (egy olyan országban, amely területileg Magyarország negyede, és nyolcmillió lakossal rendelkezett) miközben a világ csak bambán nézett, hogy mi is történik.

A hutuk és a tuszik közös múlttal rendelkeznek, ugyanis teljesen egy néphez tartoznak. A kezdetekben a sok marhával rendelkező egyéneket tuszinak, míg mindenki mást hutunak neveztek. A társadalmi helyzet rugalmas volt, vagyis simán lehetett egy hutuból tuszi, akár a kemény munka, akár egy szerencsés házasság útján.

Aztán jöttek a jó németek 1894-ben, és mint gyarmatosítók léptek fel a békés afrikai országban. A két társadalmi réteg a szemükben etnikainak felelt meg, mert szerintük a tuszik egy lehelletnyivel magasabbak és világosabb bőrűek voltak, ergo sokkal inkább hasonlítottak az európaiakra, ezért igyekeztek őket megtenni a vezető pozíciókba.

Az I. világháborút követően Németország helyett Belgium lett a térség ura, akik 1933-ban végleg megszilárdították a hutu-tuszi réteget azzal, hogy bevezették a személyi igazolványt, ahol fel volt tüntetve az illető etnikuma is. Bár a tuszik csak a népesség 10%-át jelentették, mégis őket tették meg minden vezető pozícióba, folytatva a németek által megkezdett utat. Mondanom sem kell, ez eléggé feldühítette a hutukat. 

Az ország függetlenné válásának időszakában a belgák hirtelen felcserélték a két társadalmi réteget, így az addig elnyomottakból lett a vezető réteg. Ez meg érthető módon a tusziknak nem tetszett. Ez a feszültséggel teli időszak egészen 1973-tól 1994-ig tartott.

1994. április 6-án Juvénal Habyarimana elnök gépét nemes egyszerűséggel szétrobbantották egy föld-levegő rakétával, mialatt hazafelé tartott egy tanzániai értekezletről. Mindez azért történhetett, mert aláírt egy olyan törvényt, amely immár lehetővé tette hogy a tuszik is vállalhassanak vezető pozíciókat az országban. A hutu szélsőségesek ezt nem díjazták (Az sosem derült ki, hogy ki volt a felelős a gép szétlövéséért). 24 órán belül a szélsőségesek átvették a hatalmat, és gyorsan ki is kiáltották a tuszikat fő bűnösnek, mintegy casus bellit adva a legyilkolásukra.

A mészárlás Ruanda fővárosában kezdődött, Kigaliban. Az Interahamwe tagjai ("Akik egyként csapnak le" , egy szélsőséges hutu ifjúsági mozgalom) barikádokat emeltek az utcákon, és csak úgy engedték át az embereket, ha azok megmutatták a személyi igazolványukat. Akinek az szerepelt benne, hogy tuszi, az eléggé szarul járt, mert ott helyben agyonverték,levágták a fejét,megkéselték, vagy mindezt egyszerre. Annyira bejött a hutuknak az útlezárásos koncepció, hogy pár nap alatt egész Ruandában elterjedt.

Április 7-én a szélsőségesek a parlamentben is elkezdték a tisztogatást. Mondanom sem kell, hogy minden tuszi politikust megöltek, de a mérsékelt hutukat is legyilkolták, beleértve a miniszterelnököt, akit 10 belga ENSZ katona védett, kevés sikerrel. Belgiumot ez olyan mélyen érintette, hogy el is kezdték kivonni a csapatokat az országból. 

Az elkövetkezendő napok, hetek során egyre csak romlott a helyzet, mivel az állam, jó gazdaként tudta az összes tuszi lakcímét. Senkinek nem kegyelmeztek. Mivel a lőszert drágállották, általában a machetéket vették igénybe, vagy bunkókat. Azonban akadtak közöttük úriemberek is, mivel néha felajánlották, hogyha az áldozat kifizeti a lőszert, akkor nem kell elviselnie az agyonverés fáradalmait.

Természetesen annyira nem vetették meg a tuszikat, hogy pár ezer nőt ne erőszakoljanak vagy éppen ne tartsanak meg szexrabszolgának. A kínzásukkal is előszeretettel éltek, csak úgy, mint a jó Drakula.

Sokan azt hitték, hogyha templomokba, kórházakba, iskolákba menekülnek, akkor ott megúszhatják az utcán kialakult poklot. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Az egyik legszörnyűbb mészárlásra április 15-16-án  a nyarabuyei római katolikus templomban került sor, amely mintegy 60 mérföldre fekszik a fővárostól. Itt a hutu polgármester bíztatta arra a helyi tuszikat, hogy keressenek menedéket az említett épületben, majd szépen elárulta őket a szélsőségeseknek. Először gránátokkal és lőfegyverekkel láttak neki a "munkának", de rájöttek hogy ez drága dolog, így átváltottak a kézi módszerre. Erre meg azt találták ki, hogy fárasztó, ezért képesek voltak váltásokat szervezni. Két teljes napig tartott, amíg megölték a bent rekedt pár ezer embert. És ez csak egy példa volt a sok közül.

A népírtás létrejöttéhez a médiának elég súlyosan köze volt. 1990-től kezdve olyan masszív gyűlöletkampányt indított a kissebségben lévő tuszik ellen, ami szinte példa nélküli. Például decemberben kiadták a hutu tízparancsolatot, ami kijelentette, hogy akinek bármilyen köze van a tuszikhoz, az áruló. A hadseregnek is teljesen hutunak kell lennie. A nemzeti rádiók a népírtás ideje alatt is tovább hergelték a kedélyeket, immár nyíltan kimondva hogy a csótányokat (vagyis a tuszikat) el kell taposni.

A nemzetközi közösség se szerepelt túl rózsásan. A II. világháború és a Holokauszt tapasztalataiból kiindulva az ENSZ elfogadott egy olyan paktumot, amely kimondja, ha bármilyen népírtást tapasztalnak a világon, akkor azonnal be kell avatkozni és a nemzetközi jog szerint elítélni a tetteseket. Ennek ellenére Ruanda esetében megmaradtak inkább a távolról nézelődés szintjén, arra hivatkozva, hogy az már inkább polgárháború.

A Ruandai népírtás csak a Ruandai Hazafiak közbelépésére ért véget. Ez egy olyan fegyveres erő, amely tuszik alkotta képzett katonákból állt, akiket még évekkel korábban száműztek, és azóta Ugandában éltek. 1994. július közepére sikerült uralmuk alá vonni Ruandát, így vetve véget a népírtásnak, amelyet mindösszesen csak 300-400 ezren éltek túl a tuszik közül. A legalább 800 000 halott nem csak a tuszik legyilkolásából jött ki. Az egész 100 napot a "ha nem vagy velünk,akkor ellenünk" elv jellemezte a hutu szélsőségesek részéről, így akire rávetült akár csak a gyanú, hogy segítette a tuszikat, netalántán ő maga is az lenne, akkor elég gyorsan döntöttek a további sorsáról, nem jó irányba. Mindenesetre a tuszik több mint fele elpusztult a postban említett esemény alatt.

Facebook oldalunk:  https://www.facebook.com/napiszegyen?ref_type=bookmark