1919. október 28-án fogadta el az Egyesült Államok szenátusa az úgynevezett Volstead-törvényt, mely konkretizálta az 1919 januárjában elfogadott 18. alkotmánykiegészítésben szereplő, szeszes italokra vonatkozó korlátozást. Az új jogszabály valamennyi – 0,5%-nál magasabb alkoholtartalommal bíró – ital gyártását, kereskedelmét és fogyasztását betiltotta, ezzel Amerikában megkezdődött a szesztilalom 13 éves időszaka, mely a reményekkel ellentétben nem jobb erkölcsöt, hanem virágzó szervezett bűnözést hozott.
Miután egyre többen (pl. Nemzeti Prohibíciós Párt) ellenezték az alkohol forgalmazását erkölcsi és gazdasági érdekekre hivatkozva (pl. gazdaságromboló hatás melletti érv volt az, hogy az italozó munkásoknak csökkent a munkaképessége), továbbá az első világháborúban amúgy is érvényben levő szesztilalom (a gabonára a hadsereg élelmezése miatt fokozottan szükség volt) miatt Wilson elnök elfogadta a törvényjavaslatot.
Alkoholt csupán tudományos vagy ipari, illetve gyógyászati célból lehetett előállítani, árusítását pedig – elvileg – szigorúan ellenőrizték. Az absztinencia támogatói viszont nem számoltak azzal, hogy a szesztilalom bevezetésével nem a közerkölcsök javulását, hanem éppen annak ellenkezőjét idézték elő.
Mi lehetett a kudarc oka? Nos, először is, a jogszabály eleve betartathatatlan volt – mindent elárul a korabeli viszonyokról, hogy a Fehér Ház bárszekrényei is roskadoztak az importált italoktól –, ugyanis az esetleges törvénysértéseket országszerte alig 1000 szövetségi ügynök felügyelte, másodsorban pedig a tiltással a hatóságok hatalmas piacot teremtettek az alvilág számára. A nagyobb városokban hónapokon belül ezrével nyíltak meg az illegális kocsmák, ahol a szeszes italok forgalmazását a helyi gengszterbandák vették kezükbe, melyek a tilalom alatt hihetetlen mennyiségű tőkét halmoztak fel. Pl. a híres-hírhedt Al Capone is nagyrészt a szesztilalomnak köszönhette felemelkedését. Az amerikai maffia az addigi prostitúció-szerencsejáték-lopás/rablás mellé új profilt kapott, a szeszcsempészetet. Csak 1920 és 21 között a bűnözés rátája 24%-kal nőtt. Részleteiben pedig: lopások, betörések 9%, verekedések, testi sértések 13%, emberölés 12,7%, drogfüggőség 44,6%, a rendőrség fenntartási költsége pedig 11% emelkedést mutatott.
A kormány mindezt tetézte azzal is, hogy a megmaradt ipari etil-alkoholt kevertette metil-alkohollal, hogy a csempészeket megakadályozza abban, hogy a raktárakból a megmaradt alkoholt ellopva, abból főzzenek szeszt. Ez az okos döntés is a szesztilalom eltörléséig bő tízezer ember halálát okozta.
Az Egyesült Államok kormánya a nyilvánvaló negatív következmények ellenére 13 éven keresztül vívott szélmalomharcot az alkoholfogyasztás ellen, mígnem 1933-ban, a Cullen-Harrison-törvénnyel elismerte vereségét, és enyhítette az 1919-ben hozott jogszabályt.
Az új rendelkezés már 3,2%-ban határozta meg a forgalmazható szeszes italok alkoholtartalmát, vagyis a törvény a sörök mellett a „gyengített” borok fogyasztását is lehetővé tette. Érthető módon ez a módosítás inkább a sörbarátoknak kedvezett, a törvény tehát az Egyesült Államok italkultúrájára is komoly – máig érezhető – hatást gyakorolt. Valamint a koktélok elterjedése is a szesztulalomnak volt köszönhető, mert az alkohol elrejtésére szolgált eredetileg. A Cullen-Harrison-törvény egyébként nem jelentette a szesztilalom általános feloldását, ugyanis egyes államok még hosszú éveken át fenntartották az 1919-ben hozott jogszabályt; Mississippi polgárainak például egészen 1966-ig kellett várniuk arra, hogy végre legálisan koccinthassanak egymás egészségére.
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/napiszegyen?ref_type=bookmark
