A szovjet Vörös Hadsereg a második világháború alatt, 1941 és 1942 között próbált bevetni olyan kutyákat, melyekre harckocsi elleni aknát, vagy távvezérlésű robbanótöltetet erősítettek. Az elképzelés szerint a kutyának képesnek kellett lennie a német harckocsik alá beszaladni és ezzel elműködtetni az aknát. A tervbe azonban számtalan hiba csúszott. A kutyák gyakoroltatásánál álló harckocsikat használtak, ami kiképzés alatt nem is okozott gondot, viszont éles helyzetben a német harckocsik fegyvereinek tüze úgy megrémítette az állatokat, hogy elmenekültek, leggyakrabban a szovjet állásokba.
Megesett, hogy az elvtársak kapták a nyakukba az aknát/töltetet.További dilemma volt, hogy a kiképzők szovjet harckocsikon gyakoroltatták a kutyákat, így azok sokszor a szovjet T-34-esek alá szaladtak. Mindebben közrejátszott az is, hogy a kutya a dízelmotoros szovjet harckocsik szagához hozzászokott, a nagyrészt benzinmotoros német harcjárművek szagát nem ismerte, így az ismerőshöz szaladt oda, megint több kárt, mint hasznot okozva. Így hát a szovjet vezetés is hanyagolta a dolgot, belátva, hogy tiszta szégyen az egész.(A németek is kiröhögték őket, mondván, hogy olyan gyáva a szovjet katona, hogy kutyát küld maga helyett harcolni.)
